Mint korábban láttuk, a mezőgazdaság és a természetvédelem napjainkra egymást kiegészítő, komplementer tevékenységnek számítanak. Amíg az 1990-es éveket megelőző EU-s agrárpolitika fő kulcskérdéseit az önellátásra törekvő, élelmiszergazdálkodás produktivitására irányuló szigorú támogatási rendszer és a ma is prioritást élvező élelmiszerbiztonsági szabályozás jellemezte, az 1990-es évek második felére a versenyképesség, az ezredfordulóra pedig már egyre világosabban a környezet- és természetvédelmi kérdések kerültek az akciótervek középpontjába. Az elmúlt évtizedet a túltermelést támogató irányítási rendszertől való eltávolodás és egy piacorientált, környezettudatos a Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy - CAP) által generált, hatékony és fenntartható mezőgazdálkodás irányába mutató EU-politika jellemzi.

A Római Szerződés (EU 1957) a Közös Agrárpolitika (KAP) alapelveit a 39. cikkelyében rögzíti, a következők szerint:

A mezőgazdasági termelés és termelékenység növelése műszaki fejlesztéssel, a munkaerő optimális hasznosításával;

• a mezőgazdasági termelésből élők számára méltányos jövedelemszint biztosítása;
• a mezőgazdasági termékek piacainak stabilizálása;
• az élelmiszer-ellátás biztonságának garantálása;
• annak biztosítása, hogy a fogyasztók reális áron jussanak az élelmiszerekhez.

A KAP létrehozásáról folytatott tárgyalásokon fogalmazták meg a közös agrárpolitika három alapelvét:

1. az ártámogatást,
2. a termelékenység növelését és
3. a piacstabilizációt.

Az egységes piacon a tagországokban előállított termékek korlátozásoktól mentesen jelenhetnek meg. Az egyenlő piaci esély érdekében a termelést és a piacot szabályozó, a keresletet-kínálatot befolyásoló eszközöket, a támogatásokat, a termékek minőségi, állat-egészségügyi stb. előírásait egységesíteni kellett. A közösségi preferencia elve szerint biztosítani kell, hogy az egységes piacon a Közösségen belül termelt termékek előnyt élvezzenek a harmadik országokból behozottakkal szemben. Ennek érdekében a hazai termékeket támogatják, emellett erős importvédelmet alkalmaznak. A pénzügyi szolidaritás elve szerint a tagországok a KAP működtetési költségeit mezőgazdasági termelésük nagyságától és nemzetgazdasági súlyától függetlenül, egységes érvényű szabályok szerint megállapított pénzügyi hozzájárulással viselik. A termelők részére egységes, a közösségi szinten megszabott normatívák szerinti támogatásokat fizetnek.

A tájgazdálkodás feltételeit agrárpolitikai szinten is biztosító fenntarthatósági paradigmaváltás 2000-ben következett be (Agenda 2000), amikor is a mezőgazdaság szűk ágazatfejlesztési törekvései mellé, új elemként bekerült a vidékfejlesztés prioritás.

A legújabb, 2020-ig tartó agrárpolitikai célok (CAP 2014-2020) környezet-természeti vonatkozásai: az erőforrás-hatékonyság, talaj- és vízminőség és az élővilág, ill. élőhely-védelem és a biodiverzitás megőrzése. Ebben a szemléletben a természeti erőforrások fenntarthatóbb és hatékony használatát a tájgazdálkodási formák elterjesztése jelenti.