Az elmúlt évszázadok során tudósok a tájat többféleképpen értelmezték. Felfogható úgy is, mint egy régió összkaraktere (Alexander von Humbold 1769-1859), minden elemével, amelyet az ember érzékel vagy hierarchikus lokális rendszerként (Rosenkratz 1850). A táj leírható úgy is, mint egy olyan heterogén térbeli egység, amely integrált ökoszisztémák rendszeréből tevődik össze.

A 20. századi tájmeghatározásokban már egyre inkább elkülönültek a természeti és társadalmi faktorok: Neef (1967) szerint a táj a földfelszín egy eleme, egységes működésű és szerkezetű, megjelenésben és összetevői (domborzat, talaj, klíma, vízgazdálkodás, növényzet, állatvilág, ember és ember által alkotott elemek) területileg meghatározottak. Az összetevők három csoportba kategorizálhatók:

• szervetlen összetevők,
• biológiai faktorok és a
• ársadalmi szféra

Naveh (1987) szintén a táj biológiai, fizikai és földrajzi összetevőkről beszélt, beleértve a természet és ember által okozott folyamatokat is, Leser (1997) pedig egyszerűen abiotikus, biotikus és antropogén táji elemek együtteséről beszélt.

A 19.-20. században számos megközelítés bukkant elő a szakirodalomban, mint példáultájszerkezeti (folt, folyosó és mátrix) vagy tájesztétikai (látvány, érzet, lélek) aspektusok. Végeredményben - a világ egyre jobb megértésével párhuzamosan - egyre komplexebb, egyre magasabb fokon integrált rendszerként írták le a tájat.

A táj pontos fogalmi kereteinek meghatározása a tájökológia tudományos diszciplína megjelenésével egyre sokrétűbb és egyre komplexebbé vált. Észak-Amerikában inkább a biológiai irányzatok váltak erőssé (Forman és Gordon), míg Közép- és Kelet-Európa tájökológusai a földrajzi irányzatot képviselték (Neef, Haase, Richling).

Minden táj a tájalkotó tényezők (szerkezet, domborzat, éghajlat, hidrológiai hálózat, természetes növénytakaró és az ember kultúra teremtő tevékenységének) természetes együttese, szintézise. Minden táj önálló indivídum (Bulla és Mendöl 1947).

Különböző tájtípusokat ismerünk:

• természetes táj
• kultúrtáj
• épített táj

A tájak nagysága eltérő, általában síksági területeken nagyobbak, mint hegy-, vagy dombvidékeken.

A táj a földfelszín egy meghatározott részlete, amely megjelenése és működése alapján a szomszédos egységektől (tájaktól) elválasztható. Olyan funkcionális egység, aminek természetese működésébe az ember egyre erősebben beavatkozik, ugyanakkor annak maga is része (Csorba 1997).

A táj a földfelszín (geoszféra) sajátos arculatú része, önálló individuum, olyan térbeli egység, amelynek alapvető tulajdonságai és határai természeti folyamatok eredményeként alakultak ki, egyszersmind az emberi tevékenységek hatására többé-kevésbé módosultak. Működésére, formálódására jellemző a tájalkotó tényezők sokrétű kölcsönhatása, ugyanakkor funkcionális egysége. A táj időbeli változásai (hosszú természettörténet és rövid, de intenzív antropogén tájformálás) ugyancsak egyediek, vagyis csak reá jellemző a táj sajátos története (Kerényi 2003)