Az ökoszisztéma alapvető rendszertulajdonságai az alábbiak:

• Az alkotóelemek rendszerint önmagukban is részrendszereket alkotnak.
• Az alkotóelemek egymás közti kapcsolatai erősebbek, mint az egyes elemek rendszeren kívüli kapcsolatai.
• Az alkotóelemek rendszerszervező (rendező) elvek alapján kapcsolódnak össze.
• Az elemek között alá- és fölérendeltségi ún. hierarchikus viszony van.
• A rendszer egészére jellemző, új integratív tulajdonságok nem vezethetők le az alkotóelemek tulajdonságaiból (az egész több mint részeinek összege).
• Az alkotóelemek kapcsolódási módja és formája a rendszer struktúrája.
• A rendszernek van definiálható határa, ami a kimenet (output) és a bemenet (input) helye.
• A rendszer időben változik, a pillanatnyi helyzet az ún. állapot.
• A szabályozók olyan elemek, amelyek az anyag- és energiaáramlás eloszlását, illetve mennyiségét befolyásolják.
• A rendszer működését egyrészt erősítő (pozitív, kumulatív), másrészt gyengítő (negatív, kompenzáló) visszacsatolások (feed-back) jellemzik.

A rendszerelméletekből kiindulva tehát, összességében azt lehet mondani, hogy a rendszer több mint az azt alkotó elemek összessége, lényege az integrált rendszerelemek közötti kölcsönkapcsolatok és hatásokkal értelmezhető.

A georendszerek a rendszerek egy típusát képviselik, a környezeti rendszerek csoportjába tartoznak, legfontosabb tulajdonságuk:

• szerkezetük fennmaradása szüntelen, anyag- és energiaáramlás eredménye;
• önszervező képesség: visszacsatolásos információáramláson alapul;
• normális visszacsatolás: olyan módosító hatások kifejtése, amelyek korrigálják a működést, fékezik vagy meggátolják a kiinduló állapotot módosító hatásokat.

Az alrendszerek egymásközti kapcsolatát a geoszinergetikus (egymás hatásait átszövő) jelleg uralja, ezért a tájökológiát geo-szinergetikai tájkutatásnak nevezzük. Ha megismerjük a kapcsolatok mennyiségi jellemzőit, megállapíthatjuk a táji rendszer teljesítőképességét, terhelhetőségét is.

A tájökológiai rendszereket működésük alapján az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:

• A vertikális kapcsolatok tópikus szinten fejlődnek ki. Ennek a kapcsolatrendszernek alapos feltárására van szükség. Bármely tényező megváltoztatása a többi tényező megváltozását eredményezi.

• A horizontális kapcsolatok értékelése is elengedhetetlen, mivel egyetlen tájökológiai rendszer sem értelmezhető a szomszédos rendszerektől függetlenül.

A tájalkotó elemek nem egyformán stabilak. A kőzet relatíve állandó, kis mértekben változik (kőbányászat), a domborzat jelentősebb változást képes produkálni (gátak, meddőhányók), a globális felmelegedés mérsékelten, a városklíma ugyanakkor az infrastruktúra kiépítések és területhasznosítás változások következtében jelentős gyorsasággal képes változni. A vízrajzi tényezők gyors változásai elsősorban emberi hatásokra következnek be (folyószabályozás, lecsapolás, öntözés stb.), a talajrendszer talajművelés, öntözés, beépítés során gyorsan és radikálisan alakulhat át. Az élővilág legfeltűnőbb változásai a szukcesszió változása.

Az ökológiai stabilitás az ökoszisztéma látszólagos változatlansága, a zavaró hatásokkal szembeni ellenállása, dinamikus egyensúlyát jelenti. Általános felfogás, hogy annál stabilabb az ökoszisztéma, minél több faj alkotja (nagy biodiverzitás). Ugyanakkor létezik ennek ellenpéldája is: például a nádas társulások esetében. Ez alapján tehát a biodiverzitás mellett az ún. trofikus diverzitás lehet a tájökológiai rendszerek stabilitásának kulcskérdése (tápláléklánc).

A táji ökoszisztémák külső egyensúlya az alrendszerek külső hatásokra való reagálásán keresztül értelmezhető. Ez a reakció kétféle lehet:

1. rezintens (ellenálló),
2. és fllexibilis (rugalmasan ellenálló)

A tájökológiai diverzitás ezek alapján három típusa különíthető el:

1. alfa diverzitás: faji változatosság
2. béta diverzitás: belső strukturális változatosság
3. gamma diverzitás: a tájalkotók térbeli egységeinek, mozaikjának területi változatossága

A tájökológia a két utóbbit vizsgálja elsősorban.