Az előző leckében tanultak alapján mondhatjuk, hogy az agrártáj lényegében mező-, erdő- és vadgazdálkodás típusú emberi tevékenységek által dominált kultúrtáj. Ebben az értelemben tehát az agrártáj a kultúrtáj egy típusa.

A tradicionális agrártájak szerkezete jellemzően mozaikosan elhelyezkedő, kis szántóterületek és állandó növényi kultúrák rendszeréből áll, amelyeket zöldfolyosó hálózatok kapcsolnak össze. Az agrártájak hosszú évszázadokon keresztül, lassan alakultak ki, amelynek folyamán a táj biotikus, abiotikus és kulturális elemei harmonikusan integrálódtak. Ezek a tájak természetileg és kulturálisan is sokszínűek, magas esztétikai értéket képviselnek és társadalmilag is elfogadottabbak. A földhasználat és tájgazdálkodási forma megválasztásával az ember szerepe e tájak alakításában tehát meghatározó.

Európában a 20. század második felétől - a technológiai fejlődés és az élelmiszerigény növekedésének köszönhetően - egész Európában megváltoztak az agrártájak. A poszt-szocialista országokban a 2. világháborút követő újjáépítés időszakában, az 1950-es évektől kezdődően, az állam-szocialista mezőgazdaság keretében indult meg a földek államosítása, a nagytáblás szántóföldi növényi kultúrák intenzív termesztése. A hagyomány mezőgazdasági területek lényegében a kedvezőtlen termőhelyi és terepi adottságú, rosszul megközelíthető, a piactól távol eső területekre szorultak vissza.

Európa területének 42%-a (160 millió hektár) mezőgazdasági terület (FSS 2010). A mezőgazdasági technikák helyi viszonyokhoz adaptált alkalmazása az agrártájak sokféleségét eredményezte, kezdve a Holland polderek intenzív használatától a magashelységek alpi tehenészetéig. A mezőgazdasági területek egyrészt magánjószággal szolgálnak (biomassza termelés), másrészről közjavat is jelentenek, mint táj.

2.6.1 ábra. Európa tájainak természetességi foka (Joint Research Centre, European Commission)

2.6.2 ábra. Európa vidéki tájainak természetességi foka