A tájhasználat változás reális veszélyt jelent az ökoszisztémák sérülékenységére. A még biztonságosnak mondható szántóterületek kiterjedésének felső határa 15%-a a Föld területének. Ez mindössze 3 százalékponttal több a jelenlegi kiterjedésnél.

A mezőgazdaság azokban a térségekben tud elterjedni, ahol a haszonnövények és -állatok számára jók az ökológiai adottságok. Azok a földek alkalmasak termelésre, amelyek talaj-, terepviszonyai, valamint klimatikus jellemzői, adott energia bevitel mellett megfelelnek a növénytermesztési igényeknek (Fischer et al. 2002).

A mezőgazdasági termelés már meghaladta a veszélyes mértéket, jelentősen veszélyeztetve a biodiverzitást. Miközben az ivóvízigény folyamatosan növekszik, egyre nagyobb terhet jelent a növekvő népesség ivóvízzel való ellátása, különösen a száraz térségekben. Az energiaéhség bioenergiával való kielégítése is nagymértékben befolyásolja a fenntartható földhasználatok kialakítását. A világ gabonafogyasztásának fele az USA etanol előállításához szükséges igényt fedezte 2006-2008 időszakban, továbbá FAO és OECD felmérések szerint 2020-ra a kukoricatermelés 52%-a és az olajos magvak 32%-a a zöldenergia-termelés igényeit fogja kielégíteni. A bioenergia alapanyag termelése nagyrészt erdő- és gyepterületek feltörésével lesz csak megvalósítható (ENSZ 2012). Mindezek a prognosztizált és valós folyamatok kapcsán a fenntartható tájhasználati rendszerek kialakításánál alapvetően arra kell törekednünk, hogy egyszerre állítsunk elő biztonságos élelmiszert, óvjuk a biodiverzitást és - elsősorban megújuló energiaalapanyag termelésével - biztosítsuk az energiabiztonságot. A biztonságos (fenntartható) élelmiszerellátás csak növekvő mezőgazdasági produktivitás mellett érhető el, mindez elsősorban az alacsonyabb bevételekkel rendelkező, rosszabb terméshozamokat produkáló országokban. A fenti problémák csak egymást kiegészítő, szinergikus tájgazdálkodási programok kidolgozása révén kezelhetők.