A gyepek mezőgazdasági hasznosítási szempontból 5 fő típusba sorolhatók. Ezek az alábbiak:

1. homoki gyepgazdálkodás,
2. szikes legelők és legeltetési rendszerek,
3. domb- és hegyvidéki gyepgazdálkodás,
4. rétgazdálkodási rendszerek,
5. legelő erdők és fás legelők hasznosítása.

A homoki gyepekre az igen alacsony produktivitás és nagyfokú sérülékenység jellemző. A természetes szukcesszió fenntartása elsősorban legeltetéssel biztosítható, habár a nagy állatlétszámmal történő legeltetés következtében az évelő homoki gyeptársulások könnyen elpusztulhatnak, és felszínre kerülhet a nyers homoktalaj. Természetvédelmi szempontból általában a leginkább fajgazdag állapotok fenntartására és bebokrosodásuk elkerülésére törekszünk. Sérülékenységük miatt a homoki gyepek csak kis állatlétszámot (0,3-0,5 számosállat/hektár) képesek eltartani, amit a hagyományos tanyasi gazdálkodás viszonyai között az önellátásra törekvő kis családi gazdaság 2-3 szarvasmarhával és 8-10 juhval, illetve kecskével megfelelően biztosított. A homoki gyepek tipikus formáit elsősorban a Kiskunságban találhatjuk meg, a Nyírségben, a Dél-Mezőföldön, Belső-Somogyban és a Kisalföldön már csak töredékeik maradtak fenn.

A szikes puszták megfelelő állapotának és biológiai sokféleségének fenntartása általában viszonylag erős legeltetést igényel, amelyet a terület növényállományának megfelelően a rövidfüvű területeken elsősorban juhokkal, a magasabb füvű területeken szarvasmarhákkal történő legeltetéssel lehet elérni. Védelmük (pl. túzok) és gazdálkodási rendszerük (juhászat és szarvasmarhatartás takarmányellátása) sokszor szorosan kapcsolódik a környező, illetve a beékelődő szántókhoz is. A szikes puszták a Duna, a Tisza és a Körösök egykori, szabályozás előtti árterei helyén széles körben elterjedtek.

3.17.2 ábra. Szikes puszta

A domb- és hegyvidéki gyepek erdők helyén, az ősi erdőirtások nyomán másodlagosan kialakult társulások. A beerdősülés megakadályozása érdekében e területeket legalább évente egy alkalommal kaszálni kell. Legeltetés és műtrágyázás tiltandó. Jó minőségű takarmányt adnak, intenzifikálás nélkül is közepes vagy jó termőképességgel rendelkeznek.

Nedves talajú vagy időszakosan vízzel borított területeken jellemző a rétgazdálkodás. Ma már csak kis területre szorultak vissza a vízrendezések következtében. A szárazzá vált területeket legelőként hasznosítják, ami mind talajukat, mind vegetációjukat súlyosan degradálja. Az üde láprétek semmiféle kezelést nem igényelnek, csak a megfelelő vízellátást. Az átalakult élőhelyeken lévő állományok és a kiszáradó láprétek esetében kaszálás évente egyszer - nyár végén (augusztus, szeptemberben) - kézzel vagy könnyű géppel végezhető. A későn virágzó védett fajok termésérlelése érdekében a terület 10%-át még ekkor is ki kell hagyni a kaszálásból. Műtrágyázás, lecsapolás, feltörés tilos.

A legelőerdők fásabb (25% fa és bokor, 75% legelő) és a fás legelők (5% fa) gyepeit leginkább szarvasmarhával, esetleg a középhegységi peremeken birkával hasznosítják. Kiterjedésük jelenleg néhány ezer hektár, 30-40 évvel ezelőtt még a mainak többszöröse volt.

Fenntartásuk érdekében speciális gazdálkodásra van szükség, ami biztosítja a legelő fenntartását és ugyanakkor a fák pótlását is.

Füves mezsgyék költőhelyet jelentenek a madarak (pl. fogoly, mezei pacsirta) számára, illetve a kisemlősök, rovarok, baglyok és ragadozó madarak táplálkozó helyéül is szolgálnak. A füves sáv fejlődését és fenntartását évi egy kaszálással (július 15. és augusztus 31. között) lehet biztosítani. Ennek során magas (20 cm) tarlót kell hagyni. Nem lehet növényvédő szert vagy műtrágyát alkalmazni, kivéve a veszélyes gyomok megjelenését. Nem lehet legeltetni. Nem lehet közlekedni rajta.