Nagyobb összefüggő természetes vagy féltermészetes területek ma már nagyon ritkák és a kisebb-nagyobb természet közeli élőhely-szigetek inkább a kiterjedt „kultúrsivatagokba" vannak beágyazva. Ez a szigetszerűség (fragmentáció) negatívan befolyásolja az életközösségek fennmaradását (lásd: 1.4. lecke).

A szigetbiogeográfia elmélete az élőlényekre ható térbeli tulajdonságok hatásainak felismerésből vezethető le. A tudományág alapvetése, hogy egy sziget élővilágának fajszáma egy idő után egyensúlyi állapotba kerül. Ez az egyensúlyi állapot pozitív összefüggésben (korrelációval) van a sziget méretével és negatív a kapcsolat a sziget kontinenstől való távolságával. A fentiekből könnyen levezethető tehát, hogy minél nagyobb egy sziget, annál több fajt képes eltartani, illetve a szárazföldtől (kolonizációs szigetektől) távolabbi szigetek fajszáma kisebb, mint a közelebbieké.

A szigetek kontinenstől való távolságuktól és nagyságuktól függően meghatározott számú fajt képesek eltartani egyensúlyi állapotban, abban az ideálisnak mondható esetben, amikor a betelepülés és a kihalás azonos mértékű. A betelepülés mértéke alapvetően függ:

• a szárazföldtől való távolságtól,
• a szárazföld fajszámától,
• a sziget fajszámától és
• a sziget-specifikus élőhelyektől.

Bár az alapelv tengeri szigetekre vonatkozik, de jól alkalmazható a fragmentált, mozaikos tájszerkezetek esetén is, amikor a fajok elszigetelődnek egymástól. Ebben az esetben a szigetek a fragmentumok, míg a kontinens az azokat körülölelő „kultúrsivatag".

A szigetbiogeográfia elmélete elsősorban a védett területek tervezésénél játszik fontos szerepet, ugyanis kedvezőbb, ha egy védett terület egy tömbben van, ha kicsi a kerület-terület arány (azaz kör alakú), ha a részek közel vannak egymáshoz, és ha folyosók köti egymáshoz őket (Wilson és Willis 1975) (lásd: 1.11. lecke 1.11.3 ábra kép).

A fajszám növekedése pedig az élőhelyek (habitatok) számának gyarapodásával is jár.