A mezőgazdasági tájhasználat jellemzően az ember által létrehozott ökoszisztémákban fordul elő. Egyik típusa a féltermészetes ökoszisztémákban kialakult alacsony intenzitású mezőgazdasági rendszerek, a második típus, a valódi agro-ökoszisztémák, amelyek instabilak, és produktivitásuk a külső beavatkozástól függ. A működtetés hatásai, pl. a vetés, betakarítás, szállítás, folyamatosan hatnak a mezőgazdasági tájra.

Egy klimatikusan egységes táj ökorendszerét, illetve ökotópszerkezetét (mintázatát) a táji adottságoktól (pl. kőzet) függő források heterogenitása és azok térbeli eloszlása határozza meg. A kapcsolatok az egyes ökoszisztémákban lehetnek vertikálisak és horizontálisak. A vertikális kapcsolati rendszer a táj topikus szintjei között játszódik le, míg a horizontális kapcsolatok a táji hierarchia azonos szintjén lévő elemek közötti interakciókat jelenti.

Az ökoszisztémák között egyensúly eltolódás jön létre, pl. amikor haszonállatokat táplálkozás céljából a megfelelő természetes ökoszisztémába viszik és ebből az ökoszisztémából egyoldalú kivétel történik. Nagy haszon-állatsűrűség - a túllegeltetés révén - taposási károkat, ezáltal talajtömörödést és eróziót okoz. A legeltetett ökoszisztéma használhatatlanná válik, mert a termelt és felhasználható biomassza sem mennyiségben sem minőségben nem elégíti ki a felhasználási igényeket.

A modern intenzív növénytermesztési rendszerekben a kivétel-bevitel viszony növekszik. Az anyag-bevitel már rég nem csak a terméskivétel kiegyenlítésére, hanem a haszonnövelésre szolgál. A nagyobb hozamhoz pedig intenzívebb növényvédelmi intézkedések is kellenek, amelyek a megcélzott hozammennyiséghez képest aránytalanul nagyok. Ezzel a szántóföldi ökoszisztémát hosszútávon elszakítjuk a termőhelyi produktivitási alapjától. A hozama függ a hozamnövelő szerek bevitelétől, amelyek nem a rendszerből, hanem kívülről származnak.