A többnyire szilárd rendszereket használó (bio)ökológiai vizsgálatok alapegységei a tájelemek, a tájökológiának az ökotópok, a rendszerelvű környezetkutatásnak a területhasznosítási kategóriák, a geoökológiának pedig természetes alapegysége a vízgyűjtő, amely egyben anyagháztartási egység is (Mezősi et al. 1993). Vízgyűjtő területek geoökológiai szempontú tervezésénél arra keressük a választ, hogy a vízgyűjtőn zajló különböző tevékenységek (agrár, urbánus, rekreációs stb.) esetleges megváltozásával hol, milyen módon lehetséges a geoökológiai adottságokhoz jobban illeszkedő területhasznosítás kialakítása. Mindehhez minimálisan, az alábbi geoökológiai részvizsgálatok szükségesek:

1. Az ökológiai regenerációs potenciál értékelése
2. Talajok lefolyás-szabályozási funkciója
3. Biotóp térképezés
4. A tájmintázat minősítése

 

Az ökológiai regenerációs potenciál

Egy vízgyűjtő terület élővilágára (azon belül is a növényzetre) összpontosító minősítések célja az ökológiai értékek kimutatása és védelmük elősegítése. Az összes többi minősítés általában tájhasznosítási aspektusú, itt azonban a táj működőképességét annak biotikus elemei szemszögéből igyekszünk szemlélni. Az ember is csupán, mint az élővilág része jön számításba.

A természetközeli állapotok helyreállításának képessége, az ökológiai (vagy biotikus) regenerációs potenciál, más néven: ökológiai értelmű fenntarthatóság, amely tulajdonképpen a tájháztartás önfenntartó, önszabályozó jellegének értékelését jelenti, az alábbi tájfunkciók működésének feltárásával:

Értékelhető funkciók:

1. erózió gátló funkció (eróziós képesség és erodálhatóság tényezői),
2. a talaj szennyezőanyagokat szűrő, tompító és átalakító funkciója, a talajvíz sérülékenysége (talajtulajdonságok),
3. lefolyás szabályozó funkció (domborzat, talajtulajdonságok, felszínborítottság),
4. ökotóp képző funkció (érettség, természetesség, fajgazdagság, szerkezeti sokféleség, antropogénhatás értékelése),
5. természetvédelmi funkció (természetesség, antropogénhatás, vörös listás fajok, az életközösség veszélyeztetettsége, érettség, bioverzitás, jelenlegi érték, a fejlődés időtartama).

A vízgyűjtő terület élőhelyeinek regenerációs potenciálját az ökotóp-képző tényező és a természetvédelmi érték alapján határozzuk meg (lásd: 4.3. lecke).

 

Lefolyás szabályozási funkció

A csapadék-és olvadékvizek felszínen történő gyors lefolyása jelentősen hátráltatja a talaj- és ez által a növényzet vízfelvételét, ugyanakkor - ha a gyors lefolyás nagy területen érvényesül - árvizek okozója lehet. Mind mezőgazdasági, mind vízügyi szempontból egyaránt nagy jelentőségű a magas lefolyási értékkel rendelkező területek feltérképezése, ahol a kiegyenlítettebb lefolyási viszonyokra, a direkt lefolyás csökkentésére kell törekedni.

A direkt lefolyás alatt a csapadék azon részét értjük, amely a lehullás vagy az elolvadás után rövid időbeli késleltetéssel a területről elvezetődik. Minél nagyobb a direktlefolyás részesedése, annál szélsőségesebbek a lefolyási viszonyok, és annál nagyobb az árvíz veszélye.

A táji ökorendszerekben lezajló természeti folyamatok alapvetően a lefolyási viszonyok kiegyenlítettebbé tétele és a direkt lefolyás mérséklése irányába hatnak. E képességet az ökorendszer lefolyás szabályozási funkciójának nevezzük.

A lefolyás szabályozási funkció értékeléséhez a következő tényezők szükségesek:

• talajfedettség, növényborítás,
• lejtésviszonyok,
• infiltrációs kapacitás,
• a növényzet által felvehető vízkészlet,
• alapkőzet.

Az infiltrációs vagy beszivárgási kapacitás minősítése a talaj mechanikai összetétele alapján történik. A növényzet által felvehető vízkészlet a talaj felső 1 m-es részében általában rövid ideig tárolódik, ez a növények számára rendelkezésre álló vízmennyiség mm-ben. A kapott pontértékeket minden ökológiai egységre külön kell összesíteni, osztályba sorolni. Beépített, aszfaltozott területek alapértelmezés szerint mindig a V., erdőterületek mindig az I. osztályba tartoznak.

4.7.1 ábra. Verespatak vízgyűjtő terület lefolyásszabályzó funkciója (Géczi és Bódis 2003)