A táj teljesítőképessége, használhatósága a részrendszerek funkcióitól és potenciáljaitól függ. E részrendszerekhez (alrendszerekhez) sok funkció és potenciál kapcsolódhat, s az egész geoökológiai értékelés lényege a táji funkciók, potenciálok mérése, illetve hosszabb távon a természeti környezet működésének jobb megértése, annak méréseken alapuló modellezése, földrajzi prognózisa (Mezősi et al. 1993).

A lokális szintű optimális tájhasználat lehetőségeinek vizsgálatára alkalmas módszer a geoökológiai térképezési technika (GÖT, Mezősi és Rakonczai 1997). A módszer lényegében a táj biogén és abiogén alkotóelemeinek vizsgálatán keresztül kívánja meghatározni egy lehatárolt ökorendszer potenciális geoökológiai állapotát (Duray és Hegedűs 2005). A geoökológiai térképezési folyamat alapvetően bio-fizikai paraméterek kvantifikálásával és súlyozásával értékeli a tájat, például természetvédelmi vagy ökológiai szempontból (Kevei-Bárány 1997). Távérzékelési és terepi adatok földrajzi információs rendszerben való szintézise során különböző problémaorientált térképek készíthetők, mint például a területhasználat-korlátozási térkép, szükséges ökológiai beavatkozások térképe vagy az optimális területhasznosítási térkép.

A GÖT alapegysége az ökotóp, a táji ökorendszer legkisebb térbeli - topológiai dimenzióhoz tartozó - egysége, amely magába foglalja a biotikus és az abiotikus tényezőket is (Mezősi és Rakonczai 1997). A bioökotóp tulajdonságait a környezeti (abiogén) tényezők határozzák meg, és ettől függ a biogén faktor összetétele, fejlődése, megújulási képessége is. Ebben az értelemben az ökotópok alkotják a homogén tájfoltokat, amelyek a táj szerkezeti elemei. Mivel a növényzet nagy pontossággal jelzi ezeket a tájfoltokat, a tájháztartás vizsgálat során értékelt biogén tényező az adott tájfolt domináns vegetációtársulásait jelenti (4.3.1 ábra).

4.3.1 ábra. Mintaterület tájfolt-térképe (Duray és Hegedűs 2005)

Az ökotópképző érték a tájháztartás teljesítő képességét fejezi ki, amit a tájpotenciálok együttese határoz meg. Ezek az attribútumok viszont csak akkor válnak térformáló tényezőkké, ha az ökotópon belül, azaz az abiotikus és biotikus tájösszetevők közötti működési rendszerben vizsgáljuk. A biotópok a külső zavaró tényezők ellenére is állandó egyensúlyi állapot megtartására törekednek. A stabilitás mértékét a regenerálódási képesség és a természetes önszabályozó képesség határozza meg. A geoökológiai térképezés módszere során a növénytársulás ökotópképző funkciója az asszociáció érettségével, természetességével, diverzitásával és az antropogén hatások mértékével kerül meghatározásra, amelyek pontos terepi ismeretek birtokában parametrizálhatók (1) (Kevei-Bárány 1997).

Ökotópképző funkció/érték (ÖÉ) = érettség (É) + természetesség (T) + diverzitás(D) + antropogénhatás (A) (1)

Az érettség (É), vagy maturitás a növénytársulásoknak a jelenlegi hasznosítás melletti, különböző stádiumokra osztható szukcessziós sorban elért állapotát jelenti. A növénytársulásoknak ezt a fejlődési sorát külső tényezők befolyásolják, mint pl. a talaj tápanyagtartalma, a mikroklíma stb.

Az ökotóp természetesség (T)-potenciálja a termőhely ökológiai stabilitásából vezethető le, és a zavaró tényezőkkel szembeni ellenálló, illetve regenerálódó képességét fejezi ki.

A növénytársulások szerkezeti sokféleségének és fajgazdagságának mutatója a diverzitás (D), amelyek szintén nagy stabilitásúak, regenerálódási potenciáljuk viszont gyengébb.

A növénytársulások teljesítőképessége függ az emberi tevékenység (A) hatásaitól. Ezek a károsítások (útépítés, csatornaépítés, tájhasználat, sövény-telepítés stb.) alapvetően befolyásolják az adott ökotóp ökotópképző funkcióját.

4.3.1 táblázat. Az ökotópképző érték minősítése (Duray és Hegedűs 2005) Ökotópképző érték Minősítés 16-20 nagyon magas 12-16 magas 8-12 közepes 4-8 csekély 1,5-4 nagyon csekély

4.3.2 ábra. Az ökotópképző érték minősítése (Duray és Hegedűs 2005)