A vízháztartás befolyásolásának két lehetséges módja a vízelvezető és a vízvisszatartó vízrendezés. A mai vízgazdálkodás elsődlegesen a víz gyors levezetésére épül. Ugyanakkor a rövid- és a középtávú előrejelzések szerint a Kárpát-medencében, de különösen a Tisza vízrendszerében a vízkészletek néhány tíz százalékban kifejezhető szűkülésével kell számolni. Ilyen körülmények között a víz elvezetése katasztrofális következményekkel járhat. A vízháztartást tehát a víz visszatartásának irányában kell befolyásolni.

A mozaikos tájszerkezeten alapuló tájgazdálkodás alapja a rendszeresen ismétlődő vízpótlás, a terület tavainak, ereinek feltöltése, mélyebben fekvő részeinek időszakos elárasztása. Ez ad ugyanis lehetőséget arra, hogy a kialakuló élőrendszer egyes elemei vízzel telítődjenek. Miután elég időt hagytunk arra, hogy a talaj, illetve a növényzet magába szívja a vizet, a felesleget le kell vezetni a területről. E közben ügyelni kell arra, hogy a víz a lehető leglassabban vonuljon le a vidékről. Ennek érdekében a már meglévő csatornákon a víz levonulást lassítani kell, az újakat pedig, a természetes medrek mintájára, a legmélyebb területeken kanyarogva kell kialakítani.

A vízvisszatartás egyes módszerei közül a legkézenfekvőbb a felszíni víztározók kialakítása, ugyanakkor ez veti fel a legtöbb problémát is. Nincs ugyanis elég olyan mély medencénk, melyben biztonsággal tározhatnánk a vizet. A kiterjedt sekély tavak vize viszont könnyen eutrofizálódik. A másik probléma, hogy a felszíni víztározók hatása térben meglehetősen korlátozott. Ahhoz, hogy jelentősen befolyásolja a térség vízháztartását, kiterjedt, nagy távolságokon elszórt tározóknak kellene sorakozniuk.

Megoldást jelenthet viszont, ha a vizet nem statikusan, hanem az egyes kisebb tájak, tájegységek vízkörforgásába kényszerítve ejtjük csapdába. Ehhez egyfelől rendszeresen ismétlődő időszakos vízpótlásra, másfelől a vízkörforgás megteremtésére alkalmas mozaikos tájszerkezetre van szükség.

Napjaink legjelentősebb tájformáló tényezője a nagyüzemi szántó-művelés. E mezőgazdasági forma igényeinek az egysíkú, homogén táj felel meg, amely azonban képtelen megtartani és tározni a vizet. A monokultúrák - legyenek azok lágyszárú vagy fás növények - mindig vízfelhasználók, létük a folyamatos, ugyanakkor meghatározott keretek között maradó vízutánpótlástól függ, ugyanakkor a vízhiányra és -feleslegre egyaránt érzékenyek.

A mozaikos és a szukcesszió adott szintjének megfelelő növényzetű tájszerkezet ezzel szemben több szinten is képes visszatartani a vizet. Így a talajban, az avarban, a növényzetbenilletve a növényzettel borított légrétegekben. E mellett a felszíni tározókkal ellentétben a mozaikos tájszerkezet hatása - egy bizonyos nagyságrend felett - magán az adott tájszerkezeten túl is érvényesül. A vízvisszatartása érdekében tehát célszerű tavakkal, időszakos vízállású rétekkel, erdőkkel tarkított tájat kialakítanunk, és annak vízpótlását - az árvizek szabályozott megcsapolása révén - rendszeresen ismétlődve biztosítanunk.