Az emberi tevékenység és hatásainak értékelése a rendszerfolyamatok, illetve a természetes rendszereken belüli állapotok viszonyának feltárásán alapszik.

A tájgazdálkodás, lényegéből fakadóan, akkor valósul meg, ha az emberi tevékenység legalább részben a táj, mint természetes rendszer fenntartására, illetve a rendszerműködés kiegészítésére, elősegítésére irányul. Az alapkérdés tehát, hogy a táj mennyiben tekinthető természetes rendszernek? Ha ismerjük az táj jelenlegi állapotának optimálistól való eltérésének mértékét, továbbá a tájfejlődés irányát (degradáció vagy fejlődő), akkor meghatározhatjuk, hogy valóban tájgazdálkodásról, azaz a táj teherbíró képességével egyensúlyban lévő emberi tevékenységekről beszélünk-e?

Mindez azt is jelenti, hogy, amennyiben a táj nem tekinthető természetes rendszernek, nem is beszélhetünk tájgazdálkodásról, függetlenül attól, hogy ez emberi hatás eredménye-e vagy sem. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azokon a területeken, ahol az „emberi ökoszisztémák" teljes egészében szétverték a természetes rendszereket, és a „természetes, természet közeli ökoszisztémák" területe, illetve működése 10% alá esett, a táji elemekkel való gazdálkodásról nem beszélhetünk.