Extenzív állattartási formák

Az állattartással történő tájgazdálkodás céljából, alapvetően kétféle állattartási típus emelhető ki: a pásztorkodás és a háztáji állattartás. A harmadik, istállózó állattartás típus esetében a tájra gyakorolt hatás, a tenyésztett állat életterének méretéből adódóan, viszonylag elenyésző mértékű. Az alábbiakban e két állattartási formát tekintjük át.
1) Pusztai állattartás, pásztorkodás

A Kárpát-medence területén a neolitikum középső időszakában kialakult Tiszai-kultúrából származtathatjuk az őshonosnak vélt, háziasított fajtáink őseit. Az időjárást ekkor meleg-száraz és meleg-nedves, majd ismét szárazabbra forduló korszakok jellemezték.

Az Alföld fátlan, természetes füves, majd erdős pusztáit behálózó árterek, lápok, mocsarak ősi jellegű állatfajai a szarvasmarha, ló és juh. A kezdetleges sertéstenyésztés a Dunántúl tölgyeseiben alakult ki először.

iDevice ikon Példa


E ridegtartásnak nevezett állattenyésztési formának is két ágáról beszélhetünk: a szilaj és a félszilaj formáról. A szilaj pásztorkodás során jellemzően különösebb védettség nélkül, a szabadban tartott állatok legeltetése zajlott, a kemény téli hidegben is nád vagy kóró pótolta a hófödte táplálékot (Ángyán el al. 2003).
2) A tanyasi és házkörüli állattartás

A tanyasi, valamint a ház körüli állattartás a két világháború közti időszakra vált a vegyes típusú gazdálkodás meghatározó elemévé. A hagyományos parasztgazdálkodás a nagyüzemi tartási módokhoz képest számos előnnyel jár.

A háztáji sertéstartás során, a szabadon tartott állatok kedvelik a tarackbúzát is, miközben a termőtalajt fellazítják. Kiforgatják a növényeket, s legtöbbjüknek a hajtásait is elfogyasztják. Ugyanakkor egyben a talajt is trágyázzák, amerre járnak. A szabadföldi turkálás a sertések magatartására is kedvező hatással van. Ilyen körülmények között az állatok élénkek, érdeklődőek, az emberrel szemben barátkozóak. A sertések jelentősen elősegítik az erdő megújulását is. Ahol a disznók feltúrják a talajt, netán alaposan meg is trágyázzák, ideális feltételeket teremtenek az új magoncok számára. Bizonyos esetekben egyfajta növényvédő szerepük is van: kitűnő szaglásukkal kiszimatolják a kártevő lárvák és kifejlett rovarok tartózkodási helyét, és elfogyasztják őket (Ángyán et al. 2003). A tapasztalati adatok alapján egy koca a malacaival körülbelül 1 ha erdő talaját képes évente kellően fellazítani. Ennek eredményeképpen a következő évben 10 000 új magoncot számoltak egy hektárra vetítve.

Másik elterjedt hazai tanyasi, illetve háztáji állattartási forma a baromfitartás. A baromfiak (vagy háziasított madarak) közvetlenül tojásukkal, húsukkal, tollukkal és melléktermékeikkel hasznosulnak. Közvetett hasznuk abban van, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területeket értékesítik, a mezőgazdasági üzemben káros állatokat, gyommagvakat irtják, s táplálékuk kétharmadát az ún. „feltétlen" baromfitakarmány teszi ki, melyet a gazda nem gyűjthet be, továbbá a legolcsóbb munkaerőt (aggok, gyermekek, nők, rokkantak) is kamatoztatni képes (Csukás 1935).

A fentieken kívül a háztáji állattartás jellemző hazai módjai még az ún. félszabad nyúltartás, a kecsketartás és a méhészet.

« Előző | Következő »