A folyószabályozások előtti vízzel járta tájak arculata a lecsapolásokkal és a folyószabályozásokkal kiszárítva, mára időszakosan vízjárta, szikesedő, vagy szikes, illetve szikfoltos területekké válta. Ezeken a területeken a szántóföldi gazdálkodás nem gazdaságos tevékenység, amennyiben mégis ezt alkalmazzuk, tovább degradáljuk a talajszerkezet.

A szikeseken elsősorban a külterjes állattartást, mint gazdasági tevékenységet, kell a leggazdaságosabban alkalmazni.

A legeltetéses gyepfenntartás közelíti meg leginkább a természetes viszonyokat, ez ad lehetőséget a különböző növény- és állatfajok számára, hogy az adottságoknak megfelelő teljes fajszámban és társulási formában forduljanak elő. A legeltetés hosszabb-rövidebb ideig történő kimaradása sem jelenti azt, hogy szerkezetük, fajkészletük alapvetően megváltozna, sőt bizonyos időintervallumon belül ez akár az előző legeltetett állapotnál kedvezőbbé is válhat. A legelési szezon nagy részében, márciustól novemberig, a jószág a legelőn tartózkodik, és csak a legzordabb téli hónapokban kerül védett körülmények közé, istállókba.

A szarvasmarhával való legeltetés során a gyepterületeket igen jól lehet hasznosítani. Ez elsősorban a legelők száraz-nedves biotópjainak mozaikos voltával magyarázható és azzal, hogy a szarvasmarha szívesen legeli a rétzónákat, vizenyős területeket is. A szarvasmarha tömegénél fogva is "alkalmas" arra, hogy a puszta növényzetét sokrétűen alakítsa (sziki, eróziós felszínek, zsombékosok), és a szukcessziós sorozatokat újra és újra előállítsa. A szarvasmarha állomány csökkenésével előrehaladt a mocsarak szukcessziója, nőtt a nádas területek kiterjedése, hiszen a marha a rétek nyári kiszáradásával párhuzamosan szívesen hatolt be a mocsár belsejébe, és nagy mennyiségben fogyasztotta a zsenge nádat. A nemzeti parkok is, az elmúlt évtizedekben sok marhafajta tartásával próbálkoztak, természetvédelmi szempontból legkedvezőbbnek a magyar szürkét tartják, mert testfelépítése, viselkedése alapján legközelebb áll a vadonélő őséhez, ebből következően legelőn való jelenléte is leginkább megközelíti az eredeti viszonyokat.

A ló elsősorban a szárazabb térszíneket legeli, sokkal rövidebbre rágja a gyepet, mint a szarvasmarha. Valószínű, hogy a juh megjelenése előtt a rövidfű biotópokat elsősorban a lovak hasznosították, illetve tartották fenn. Egykoron a primitív, kistermetű lovakból álló ménesek télen-nyáron a pusztát járták, és nagyjából a vadonélő lovakhoz hasonlóan viselkedtek. A céltudatos tenyésztés kb. 300 évvel ezelőtt jelent meg, amely idő alatt, napjainkig sikerült odáig fejleszteni a pusztai lótartást, hogy szinte már csak jártatás céljából hajtják ki a legelőre a ménest. Ezt elsősorban a nagy értékű, sportcélra tenyésztett egyedek miatt teszik.

A juh nem kedveli az alacsonyan fekvő nedves élőhelyeket. Jól jellemzi ezt a biológiai feszültséget a juh közismert érzékenysége a mély fekvésű kötött talajokon (sántaság). Ezért a juhtartás mindig építmény-igényesebb és problematikusabb volt. Ennek ellenére a Tiszai Alföldön jött létre, maradt fenn az egyik legnagyobb genetikai és kultúrtörténeti értéket képviselő magyar háziállatfajtánk, a racka juh. A juh rágása talán a lóéhoz hasonlítható, de elsősorban kis testsúlya miatt kevéssé képes a gyepterületek karakterének alakítására. A rétek, nagyobb laposok rétzónáját érintetlenül hagyja, így ezen élőhelyek kezelésére kevéssé alkalmas. A juh közismert szelídsége, kezelhetősége viszont alkalmassá teszi arra, hogy kis területű zárványgyepeket is eredményesen hasznosítson.

A sertés soha nem fordul elő olyan létszámban, amely jelentősen (tájléptékben) befolyásolná a növényzet állapotát. A házi sertés tartása viszont tradicionálisan nagy létszámú kondákban, csürhékben volt jellemző, amelyek viszont jelentősen befolyásolták egyes élőhely típusok meglétét, illetve átalakulását (különösen a sertés természetes táplálékát jelentő zsiókásokra, gyékényesekre igaz ez). Az összehasonlító adatsor tanúsága szerint házi sertést viszonylag jelentős számban tartottak a pusztán, egészen a nemzeti parkok megalakulásáig, amikor természetvédelmi megfontolásból megtiltották a házi sertések legelőn tartását. A jövőre nézve megfontolandó, hogy milyen mértékben lehet bekapcsolni a sertést, mint legelő állatfajt, a nemzeti parkok egyes élőhely típusainak kezelésére.